Drága Feri Bátyánk!
Fájdalmas szívvel, de reménnyel teli lélekkel búcsúzunk Tőled. Korelnökünk voltál, de fiatalabb, fürgébb és teherbíróbb sokunknál. Doyen, aki belopta közénk azt a történelemviselt méltóságot, szilárd hűséget, amire ma mindennél nagyobb szüksége van az új nemzedékeknek. Tartásod a Nagykunság magabíró nagygazdáié volt, akiket erőszakkal száműztek világukból, vagyonukból a senkik, akik mindennek gondolták magukat.
Mezőtúr, Tisztakécske mind a fiának mondhatott téged, és amikor Budai Ilonka, majd Fábián Évi kórusában meghallottuk hangodat hetykén, méltósággal, az Alföld, a Tiszatáj tágasságát idézted közénk, a Bikahang oszlopos tagjaként a bordalok, bakanóták férfiasságát. Lélekvezetőként segítettél hazatérni ott a konyhában, a Kárpátok övezte vízrajzi térkép mentén. Közös hanggal, közös lélekkel és egymáshoz igazított szívütéssel.
A forradalom már megnyílt lelkű kamaszként talált Rád, aki bátran cserélte le a Rákosista zászlókat a forradalom lyukas, vagy Kossuth címeres lobogóira, a forradalmi verset mondó nővéredet, Terézt el is kellett menekíteni a pufajkások elől a ceglédi rokonokhoz. A hatalom elzárta előled, nem lehettél magyar és történelem tanár, a magyar történelem és irodalom szerelmese, a sors a gépekhez rendelt, de milyen gépek technikusa lehettél. Te a tanítványaidat akartad egykoron a magasba emelni, téged a repülők emeltek magasba minden alkalommal. Igazi nemesi előnevet kaptál társaidtól, te voltál a Ferihegyi Hegyi Feri barátaidnak, kollégáidnak. Illyés verse a Haza a magasban, számodra mindennapi valósággá vált, sőt Te a hazát ott lenn a mélyben is láttad minden égi utadon. S most talán újra így látsz minket a magasból, az időtlenből és a végtelenből, mert a magyar léleknek Karácsony Sándor szerint ez a hona, ahol elfér a határtalanban, és ahol telik az örökkévalóságból.
Hozzánk, a Rózsavölgybe már vezetői rangban, fél évtizedes bécsi munkahelyedről érkeztél meg, eleganciádban mindig volt valami választékos, nyugatos elem is, talán így tértek haza anno a testőrírók, így Bessenyei György vagy Bacsányi…
Már velünk voltál gázvezeték csatáink idején, és jöttél mind közelebb és közelebb, és lám az utolsó másfél évtizedünket már együtt töltöttük a hétfő esti vezetőségiken, és a szolgálatos alkalmakkor hetente nélküled nem lett volna ping-pong kör, és ahogy már megidéztem, oszlopos tagja voltál minden népdalkörünknek. Ha pakolni kellett pakoltál, ha rakodni kellett, rakodtál, és ott voltál minden közös döntésünkben bölcsességeddel, szelid határozottságoddal, bátyánk doyenünk, korelnökünk voltál. Az üres szék ott a könyvtárban betölthetetlen űrt jelöl. A szabadságát őrző, ha kell, azt bármi áron megváltó kun méltóságét, a történelembe vetett áldozatként is győztes magyar ember helyét.
A Vízözön után így szólt az Úr: Nem marad éltető lelkem az emberben örökké, mivel test.
Feri Bátyánk a Te lelked megtért Urához, az időtlenbe, és a határtalanba. „Megboldogult” szavunk tanít arra minket így a Nagyhéten, hogy Krisztus feltámadott és legyőzte a halált, mert lényegünk szerint vagyunk víztől és lélektől születettek, lelkek, halhatatlanok. Velünk maradsz, és egyszer majd mi is megérkezünk, nem marad híja az égi dalárdának, de addig is hadd szóljon… hozzád méltón…