20 éve töretlenül az élhető Rózsavölgyért

tudja a faragott fejfák az életről, és a halhatatlanságról beszélnek, az örök átváltozásról, ahol - mint a népmesében – az orvul megölt gyermekkirályfi csillaggá, tulipánvirággá válik, és visszatér.

A kopjafa nem haláljel, hanem a legyőzhetetlen és örök életé.

             Tizedik esztendőnket a házban albérlőként éltük meg. Egy helyiségbe és két napba rekesztetten tevékenykedtünk a közért abban a házban, amelyet a privatizációtól nyolcszáz aláírással mentettünk meg. Úgy tekintettünk rá, mint az idő sodrából kimentett talpalatnyi, kertnyi és háznyi hazára, archimédeszi pontra, ahonnan múlt és jövő egyaránt menthető. Talán ez a hitünk is közrejátszott abban, hogy 2004 fekete ádventjén a mozgósított Rózsavölgyben a szeretet és összetartozás népszavazása érvényes és eredményes igen volt. 

A fejfa alapján versidézet áll: „a víz szalad, de a kő marad, a kő marad.” Mintha e két sor az egyesület küldetését is megidézné: éltetni, óvni a természetet, és őrizni a hagyományunk épületét, szellemiségünk erődjét.

Az egyesület alapítóit két évtizede is az a kihívás terelte egy közösségbe, hogy a patakunkat akkor betonágyba akarták foglalni, amit sikerrel hárítottunk el. Néhány év múlva újra szembesültünk a budapesti Általános Rendezési Terv (ÁRT - nomen est omen) fenyegetésével, a négysávos munkáskörúttal, és az ehhez zártszelvénybe foglalt patak rémképével. Hogy aztán új  képletben ugyanez nyomasszon újra ma: a mérnöki kavicságyba foglalt parapet kőfallal kísért  patakrendezés víziója. Tíz éve várunk a patak revitalizációjára, és most szembe kellett néznünk a flóráját, faunáját – zöldruháját és tündéreit, vadkacsacsaládját, jégmadár látogatásait - vesztett csatorna fenyegetésével.

Lám így kerül szembe kő és víz. De nem kell ennek így lennie, hiszen ha ugyanaz a pénz  utat nyithat ahhoz is, hogy a patakot visszaduzzasztó hidak átereszét bővítsük, nem kell  fehér kavics-kamáslit húzni a mederre, s ha az áradó víz számára záportározókat ásnak, akkor a víz és kő már nem fenyeget többet.  Mert hadd szaladjon a víz természetes medrében és hadd maradjon a kő a természetes helyén, a megkímélt bokrok tövén, a szabadon futó patakfolyam  útjában akár.

A mi életünk folyásának- az elmúlt, és szolgálatban, önkéntes munkával töltött húsz évnek- jelképe is a szabadon áramló víz. Kiállítások, pódiumszínpadi események, koncertek, táncházak, gyermek és nyugdíjas közösségekben együtt töltött örömteli órák, rózsavölgyi esték, és klubalkalmak, tudományos konferenciák, művésztelepek, kirándulások, Kánai napok és Patak Partik, farsangok, Ludas bál és Mikulás és évzáró karácsonyi koncertek, csupa ünnep. A sorsunkról és történelmünkről, sőt őstörténetünkről való közös gondolkodás emlékezetes estéi.  Az elfolyt idő sodra telis tele emlékezetes órákkal.

Vendégeink, előadóink - ők az időben, a hagyomány szellemi építőmesterei, a bennünk megépített és megmaradó haza kőfaragói. A bennünk megépült  szellemi haza, a kő általuk marad, ha az idő mint a víz szalad… immár húsz esztendeje. Köszönjük a hűségüket, és köszönjük a fennvalónak ezt a csodálatos húsz évet.

 Mert ahogy az idézett költő írja:

„.. a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
     A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.”

 (Wass Albert)

2010. január 22.